Retúr

Az olaj és a por zaja,
a kattogó vonat szaga,
sietek hozzád, haza.

A tizedik levélrészlet

Drága Irén, megint az utca, megint az utca.
Hallom itt, hogy egy ember a valóságból magát kihazudja, Elhasznált szavakkal magát elhasználja,
Elhasznált házak közt elhasznált világban
A hőségben az utca és a valóságból magát kihazudja.
Minden elhasználva, ezt kell írnom újra,
Aki ezt kihasználja, kevéssel beéri,
Hát adott a feladat: használttal beérni,
Ne legyen fájdalmas, csak ezt szokták kérni.
Akkor tán kibírjuk, akkor tán kibírjuk…
Így szoktunk ma élni,
Viharral teli levegőt kis szimatokkal mérni.
Akkor bemegyek egy presszóba, gondoltam megiszok egy kávét.

Zene?

– Zene? – kérdezte a Patrícius. – Ó! Meséljen róla!

Olyan mozdulattal dőlt hátra, ami intenzív figyelmet sejtetett. Nagyon jól tudott figyelni. Szinte mentális szívókészülékké tudott változni. Az emberek már csak azért is elmondtak neki dolgokat, hogy ne legyen csend. Ezen kívül Lord Lodoci, Ankh-Morpork egyeduralkodója meglehetősen kedvelte a zenét.

Az emberek el-elgondolkoznak azon, hogy vajon milyen zene tetszhet egy ilyen embernek. Talán a szertartásos kamarazene, vagy a mennydörgő-villámló operarészletek.

Lodoci valójában azt a fajta zenét kedvelte legjobban, amit soha nem játszottak le. Az volt a véleménye, hogy tönkreteszi a zenét, ha cserzett bőrökön, döglött macskák darabjain és cső, illetve drót alakjába formált fémeken kínozzák. Úgy kellene maradnia leírva, pontok és hangjegyek rendezett, vonalak közé kényszerített soraiban. Csak úgy lenne tiszta. A rothadás akkor teszi bele a lábát a zenébe, amikor az emberek elkezdenek dolgokat csinálni vele. Sokkal jobb csendben ülni egy szobában, és kottákat olvasni, úgy, hogy semmi nincs az ember és a zeneszerző között, csak némi tinta. Amikor izzadt, kövér férfiak játsszák, és szőrös fülű emberek, akiknek nyál fröccsen ki az oboájuk végéből… Már a gondolattól is végigfutott a hátán a hideg. Bár nem nagyon, mert soha semmit nem szokott túlzásba vinni.